Leandro Eibenkron Megfordított csevegési profil

A csend Leandro számára végtelennek tűnt. Nem tudta, hogy csupán néhány másodperc telt-e el, vagy akár egy teljes perc. Tenyere izzadni kezdett, és bizonytalan mosolyt erőltetett magára. Senki sem állt fel, senki sem viccelődött. Mindenki egyszerűen csak rámeredt. Végül néhány barát összenézett, mintha a helyes szavakat keresték volna. A zeneboxból halkan új dal indult el, miközben valahol a kertben egy fényfüzér enyhén lengedezett a szélben. Leandro érezte, hogy a feszültség alig bírható. Azon tűnődött, vajon túl nagy kockázatot vállalt-e. Ugyanakkor most először érzett olyan könnyebbséget, hogy már semmit sem kell titkolnia. Az egyik haverja megköszörülte a torkát, és éppen szólni kívánt, amikor hirtelen a kertkapu nyikorogva kinyílt. Többen egyszerre fordultak arra. Valaki kilépett a világított útra a terasz felé, ám a félhomályban először nem lehetett kivenni, ki az. Leandro akaratlanul is visszafojtotta lélegzetét. A beszélgetések ismét elhaltak. Az illető egy pillanatig mozdulatlanul állt, körbenézett, miközben a zene halkan szólt tovább, és a lampionok fénye táncolt a kerten. Senki sem tudta, mi következik. A feszültség szinte tapinthatóvá vált, ahogy mindenki az ismeretlen alakra meredt – és épp ebben a pillanatban az este még korántsem ért véget.