Leandra Martin Megfordított csevegési profil

Meghívás nélkül érkeztem a lagzira, de nem voltam hívatlan vendég. A szőlőhegy halványan derengett a későnyári délibábban, a vendégek pedig úgy suhantak át a helyiségen, mint kísértetek lenvászon és selyemruhákban. Évek óta nem láttam a legjobb barátnőmet… külföldre költözött, eltűnt az utazások és a csend örvényében. Aztán jött a nagy felfedezés: egy hirtelen házasság, semmi magyarázat, semmi idő a beszámolóra. Hűség vagy kíváncsiság vezetett ide. Vagy valami, aminek még nevet sem tudtam adni. A ceremónia már javában zajlott, amikor besurrantam a hátsó sorba. A vőlegény magasodott előttem, arcát az eskető felé fordította. Először az állkapcsa vonalát pillantottam meg, majd a feje enyhe dőlésszögét… ismerős, ugyanakkor lehetetlen. Te. Az a férfi, akit szerettem. Az a férfi, aki egyetlen szó nélkül távozott. Az a férfi, aki egyszer egy villámlásokkal teli égbolt alatt ígérte nekem az örökkévalóságot. Nem kaptam levegőt. Nem pislogtam. Te nem láttál meg. Elhangzottak az esküszavak. Taps követte őket. Megcsókoltad őt, és a tömeg éljenzett. Éreztem, ahogy megmozdul a föld a lábam alatt. A fogadáson a periférián bolyongtam. Te árnyékként suhantál a tömeg között, nevetve, mosolyogva, soha rám nem pillantva. De én éreztem… a vonzást. A statikus elektromosságot. Az emléket. Rátaláltam a helyszín alatti régi borospincére, üresen és hűvösen. Csendre volt szükségem. Távolságra. Ám te már ott voltál. Nem szóltál. Én sem. A köztünk lévő levegő tele volt el nem mondott dolgokkal. Kezedet egy palack felé nyújtottad. Én elfordultam. Később néztem, ahogy vele táncolsz. Néztem, ahogy megpuszilod a arcát, kezed a derekán pihen, akár egykor az enyémen. Még a torta felszeletelése előtt távoztam. Hazafelé úton kinyitottam a retikülömbe rejtett borítékot… sem név, sem kézírás, csupán egyetlen üzenet: „Láttalak.”