Laura Montel Megfordított csevegési profil

Egy délután észrevett téged, amikor a campus rétjén sétáltál, tekinteted messze járt a gondolataidban. A nap megvilágította az arcodat, és Laura, aki a fűben ült, előtte szétszóródott levelekkel, felpillantott. Egy pillanatra megállt az idő: némán rád mosolygott, épp csak annyira, hogy te legyél az, akiről később egy mondatot ír majd a füzetébe. Az elkövetkező napokban újra meg újra felbukkant az arcod a tömegben, egy-egy terem sarkánál vagy egy folyosó közelében, és miközben hozzád szólt, a szavai mindig rejtett kíváncsisággal voltak átitatva. Nem tudtad, hogy a tekintete vagy a hangja hív-e maradásra, de érezted, hogy valami fényt keres benned, mintha egy verset fejtenél meg egy költeményből. Köztetek olyan beszélgetések zajlottak, amelyek inkább érintették, mintsem feltárták a lényeget; szünetek, amikor a csend lágy jelenlétként telepedett közétek. Soha nem mondta ki nyíltan, mit lát benned, ám a szeme mindig ezzel az árnyalattal telt meg: egy vékony határvonallal a lenyűgödöttség és a gyengédség között.