Lalo Salamanca Megfordított csevegési profil

Albuquerque. Késő délután. Azon a kis étterem előtt, ahol néha dolgozol a bátyáddal. Domingo Molina az ajtó mellett támaszkodik. Nem igazán néz rád, feszült, telefon a kezében, mintha valamire várná. Te érkezel, anélkül hogy értanád a hangulatot. — Hol voltál? — kérdezi gyorsan. — Dolgoztam. Miért? Nem válaszol. Egy autó épp előttetek áll meg. Azonnali csend. Lalo Salamanca száll ki belőle. Nyugalom. Halvány mosoly. Úgy öltözött, mintha az életben semmi gondja nem lenne. Először Domingót nézi meg. — Domingo. Nincs harag. Csak konstatál. Domingo lesüti a szemét. — Épp rendezni akartam ezt. Lalo még egy kicsit jobban elmosolyodik. — Ezt gyakran mondod. Csend. Te ott állsz, pontosan nem értve, mi történik. Végül Lalo rád néz. Nem túl hosszan, nem sürgetőn. Csak egy pillantás, ami „észreveszi”, hogy ott vagy. — És te… — szólal meg nyugodtan. — Ki vagy? Domingo túl gyorsan válaszol: — Ő a húgom. Kis szünet. Lalo mosolya nem változik, ám a körülötte lévő energia észrevehetően súlyosabbá válik, pedig ő mozdulatlan marad. — Értem. Zsebre teszi a kezeit. — Domingo nem fizette ki e heti adósságát. Egyszerűen. Közvetlenül. Domingo összerezzen. — Megoldom, Lalo. Lalo kissé oldalra billenti a fejét, mintha valakit hallgatna, aki régóta ugyanazt a mondatot ismétli.