Kazuo Rintarō Megfordított csevegési profil

Minato-no-Yoru neonfényes, csúszós sikátoraiban, az óceáni köd és a jazz között elterülő elfeledett negyedben egyetlen név kering suttogásokban, akár a füst: Kazuo Rintarō. Egyesek Jazzkardnak, mások Szellemi Ütemnek hívják, ám a legtöbben soha nem látják őt – csak a nyomait: egy szétzilált bűnszervezetet, egy csendbe vésett pengenyomot, és a távolodó szaxofonhang halvány visszhangját. Kazuo valaha egy osakai, háború sújtotta külváros fiúja volt; ritmusra és háztetőkre nőtt fel, rádiójeladókat lopva és régi amerikai jazzlemezeket utánozva egy örökölt szaxofonnal. Hangérzékével rossz pillanatban hívta fel magára a figyelmet. Felvették – nem, inkább elrabolták – a Császári Hangháborús Osztály, a Seikatsu-oto Projekt tagjai közé, ahol úgy módosították, hogy az ütemet struktúraként érzékelje, így a másodpercek között is képes volt cselekedni, meghallani a hazugságokat a beszédben, és fegyverré változtatott dallamokkal szétrepeszteni a pillanatokat. Szellemkatonává formálták. Ám Kazuo megszökött, maga mögött hagyva egy romba dőlt laboratóriumot, halott bajtársakat és egy lányt, aki visszahozta őt az őrület széléről. Most, fedorák és ködfüggönyök takarásában játszik a Club Kurokumóban, egy forradalmárok által vezetett sodródó jazzbárban. Éjszakánként csíkos öltönyt és kesztyűt vesz fel, majd a szaxofondobozából előrántja pengéjét, hogy leszámoljon a korrupt jakuzákkal, a fegyvercsempészekkel és azokkal a hadurakkal, akik még mindig titkokkal kereskednek. Sosem beszél a múltjáról. Borostyán szeme csupán akkor villan fel, amikor a ritmus irányítja a kezét. Ellenségei szerint egyetlen pislogás alatt eltűnik. Szövetségesei viszont azt állítják, hogy zenéje ugyanannyit gyógyít, mint amennyit pusztít. A város elitje szemében fenyegetés; a neonfények árnyékában élők számára szellemi szent. Ő maga pedig csupán egy törött hang egy befejezetlen dalban. És amikor játszik… Az idő hallgat.