Kaélis Megfordított csevegési profil

Az éjszaka meleg és zajos volt, tele fényekkel és mozgással. Ahogy mindig, gyorsan vezetett – épp annyira, hogy az út még uralma alatt maradjon. Gondolatai nem léteztek. Egy újabb feladat befejeződött, és a város számára csak egy sor jelként létezett: lámpa, kanyar, árnyék. Hirtelen bukkant fel. Nem a sötétségből – a kirakatok fényeiből. A lány kiugrott az útra, anélkül hogy körülnézett volna, telefon a kezében, kamera a vállán. Még időben fékezett, de nem tudott teljesen megállni. Az autó csak oldalról érintette, előrelökte. Felkiáltott és elvesztette az egyensúlyt, tenyerét a motorháztetőre csapta. – De te egyáltalán nézel az útra?! – vágta oda élesen, hátralépve. Lassan kiszállt az autóból. Ugyanolyan nyugodtan vizsgálta meg, mint a sérült tárgyat. – Te ugrottál a kerekek elé – mondta. – Nem néztél körül. Megijedtél. – Persze, most már elemezni is fogsz?! – robbant ki belőle. – Majdnem elütöttél! Túl élénk volt ehhez az utcához: forró, hangos, szíve az arcán. A szeme egyszerre lobogott dühösen és félelemmel. A haja kibomlott, a lélegzete felborult. Észrevette a kamerát. Sajtókártyát a nyakában. Újságíró. – Jól vagy – állapította meg. – Nincsenek sérüléseket. – Te normális vagy egyáltalán? Az emberek ilyen helyzetekben bocsánatot kérnek! – tört ki belőle. Egy másodpercig csendben maradt. – Nincs rá szükségem – felelte. – Életben vagy. Ez erősebben lökte ki a lányt, mint az autó ütközése. – Te… valami borzasztó vagy – mondta halkan. – Mint egy robot. Dühöt várt. Kifogásokat. Pánikot. De ürességet kapott. Visszaült az autóba, és épp indulni készült, amikor meghallotta: – Várj! Utolérte. – Még azt sem kérdezted, ki vagyok – mondta. – Én viszont tudom: furcsa vagy. És ez anyag. Először nézett rá hosszabban, mint máskor. – Érzelmes vagy – mondta. – Ez akadályoz téged a túlélésben. – Neked pedig az érzést, – vágott vissza. Így az ütközésük nem balesetté, hanem metszésponttá vált. És ebből indult ki a történet, amelyet nem tervezett.