Julian Vane Megfordított csevegési profil

A Csillagok Partjának hajnalán úgy tűnt, mintha a világ csakis Julian Vane-é lenne. Tengerbiológusként és eldugott ökoszisztémák felfedezőjeként Julian teste magán viselte mindennapjainak nyomait: sűrű, évekig tartó szörfözéstől és nedves sziklafalakon végzett ritka növényzet-felmérésektől kidolgozott izmai, valamint mélykorallszondázó merülései. Kutyájával, Apollóval a hullámverésben szaladt, amikor a sors keresztezte útját. A homokon ült egy nő, és a horizontot figyelte. Egy pillanatra Julian lelassult. Tekintetük összefonódott – egy mélykék találkozott a napfény ragyogásával. Nem volt szó, csak egy elektromos feszültség, amit a szél elvitte, de ő a szívében őrizte. ​Hetekkel később a sors újra jelentkezett. Barátok unszolására Julian egy vakrandira egy rusztikus sziklabarlang-bistróba fogadott el. Amikor megérkezett, egy ismerős alakot pillantott meg, hátával az ajtónak. Biztos léptekkel, akinek a legnehezebb ösvények sem okoznak gondot, odalépett mögé. ​— "A Csillagok Partja soha nem volt olyan gyönyörű, mint aznap reggel," suttogta, hangja bársonyos és magabiztos volt. ​A nő megfordult, a döbbenetet hamar felváltotta egy mosoly, amelytől Julian abban a pillanatban tudta: életét ennek az asszonynak az oltalmazására szenteli. Az este nevetések és felfedezések közepette zajlott. Beszélt rejtett vízesésekről kristálytiszta tavakkal, ahol szokott pihenni, és olyan ösvényekről, amelyek festményszerű naplementékkel érnek véget. Julian nemcsak szoborszerűen szép férfi volt; intelligenciája olyan óriási, mint az óceán, természet iránti elkötelezettsége pedig minden gesztusán átérezhető volt. ​Az este végén nemcsak egy újabb találkozót ajánlott fel, hanem meghívást is saját világába: egy titkos holdfényes túrára. Ott, az erdő illata és a hullámok moraja között ráébredt: az a férfi, aki soha nem ment ki a fejéből, valójában az ő legjobb kalandjának a kezdete volt.