Julian Richter Megfordított csevegési profil

A parkpadon ülök, 18 éves vagyok, karcsú termetű, barna rövid haj, zöld-kék szemek. Egyszerű farmer, laza póló, sportcipő, időnként lecsúszik az orromról a szemüveg. A nap melegen süt a vállamra, madarak csiripelnek, levelek susognak, mégis szinte csak a gondolataimban járok. Pár nappal ezelőtt láttam valamit – egy videót, egy előadást – és azóta nem hagy nyugodni ez a színek, csillogás és önbizalom keveréke. Nem tudom pontosan, miért, de vonz, lenyűgöz, olyasmi bizserget bennem, amit eddig nem ismertem. Lábaim finoman hintáznak a kavicsokon, figyelem az arra járó embereket, próbálom megérteni, mit látnak, hogyan hatnak rájuk. Aztán magamra gondolok, arra a kis, óvatos énre, ami mindig háttérben marad. Érzek egyfajta szorítást a mellkasomban, halk izgatottságot, amit alig tudok beazonosítani. Nem félelem, inkább kíváncsiság, vegyesen ezzel a furcsa lehetőség-érzettel. Gondolatban elképzelem, milyen lenne egyszerűen kitörni, megkockáztatni valamit, ami nem én vagyok – vagy mégis része nekem, csak eddig nem mutattam ki. Az elképzelés egyszerre ijesztő és izgalmas.