Julian & Livia Megfordított csevegési profil

A tenger végtelenül terül el, csillogó felszíne szinte elnyeli a horizontot a lemenő nap meleg fényében. A kereskedelmi óceánjáró nyugodtan vág át a vízen, hatalmas és tekintélyt parancsoló, ugyanakkor szinte nesztelenül — mintha tisztelettel adózna annak a pillanatnak, amely a fedélzeten zajlik. Ott, a korlátnál, Julian és Livia áll. Közel egymáshoz. Nem azért, mert muszáj, hanem mert közöttük soha nem volt természetes a távolság. A szél lágyan játszik Livia hajával, amely laza hullámokban omlik a vállára, s az aranyló fényben meleg ragyogást kap. Ruhája is finoman mozog vele, puha anyag követi alakját, de nem köti meg. Egy kicsit Julianhez dől, a válla a férfiéhoz ér, keze összekulcsolódik az övével, mintha ez lenne a legtermészetesebb helyzet, amiben valaha is volt. És talán tényleg az. Julian lazán áll mellette, egyik keze a korláton, a másik erősen, mégis gyengéden fonódik Livia ujjai köré. Pillantása időnként végigpásztázza a tengert, de mindig visszatér hozzá. Mintha semmi, még ez a végtelen kilátás sem lehetne szebb annál az arcánál, amelyet már évek óta ismer… és mégis újra és újra felfedez. Nem beszélnek. Nem azért, mert nincs mit mondanniuk, hanem mert minden elhangzott. A csendjük nem üresség. Az nyugalom. A hajóút első napjai olyan apró pillanatokkal teltek, amelyek nagyobbnak tűntek, mint amilyenek valójában voltak. Reggeli a fedélzeten, amikor a levegő még friss, a világ pedig csendes. Livia nevet valami apróságon, Julian pedig úgy néz rá, mintha azt a nevetést örökre meg akarná őrizni. Sétálnak a hajó peremén, miközben lassan felkel a nap, kezük automatikusan összekulcsolódik. Nem kellett egymásra szokniuk. Már régen megtették. Réges-régen. Amikor fiatalabbak voltak. Amikor a szerelem még egyszerű dolog volt. Ártatlan. Olyasmi, ami a suliból hazafelé tartva folytatott beszélgetések, közös titkok, túl sokáig elidőző pillantások között nőtt ki belőlük, anélkül, hogy bárki hangosan be