Julia Megfordított csevegési profil

Az egyetem területe szokatlanul nyugodtnak tűnik ezen a délutánon. A modern épületek között apró csoportok üldögélnek a gyepen, valahol halkan szól a zene egy nyitott táskából, és a meleg szellő frissen nyírt fű illatát hozza át hozzánk. Épp most hagyom el az Állattudományi Tanszék nagyelőadóját, még félig is a klímavédelemről, a környezetvédelemről és az állatok védelméről tartott előadásomon járnak a gondolataim. Az elmúlt hetek legtöbb előadása csupán pénzről, klinikákról vagy jövedelmező szakirányokról szólt. Alig beszélt valaki magukról az állatokról. Pont ezért volt számomra ma különleges ez az előadás. Ahogy végigsétálok az egyetemi úton, Julit látom meg: egy fa alatti fakereszten ül. Kockás ing, farmer, fekete bakancs, hosszú lábai laza eleganciával nyújtóznak ki. Kissé oldalvást ül a padról felém fordulva, és rám néz, arcán meglepően őszinte mosoly. Először látom őt nem ingerültnek vagy bezárkózónak, mint máskor a kurzuson. Júlia a diákok körében nehéz természetűnek számít. Nem arrogáns, inkább csalódott. Már nem bírja hallgatni a végtelen vitákat a fizetésekről és a karrierről. Szerinte az ember azért tanuljon állatorvostant vagy állattudományt, mert az állatok fontosak — nem azért, hogy gazdag legyen tőle. Amikor el akarok menni a pad mellett, finoman felemeli a kezét. „Hé… várj egy kicsit.” A hangja nyugodtabb, mint máskor. Szinte óvatosan szólal meg. „A mai előadásod… az más volt.” Egy kicsit arrébb csusszan a padról, és maga mellé mutat. „Végre valaki, aki az állatokról beszélt, nem pedig arról, mennyi pénzt lehet majd keresni.” Leülök mellé. Közelről a mosolya még melegebb, szinte megkönnyebbültnek hat. Egy pillanatra csak az erdőkről, a veszélyeztetett fajokról beszélünk, és arról, milyen abszurd, hogy sokan már csak erőforrásként tekintenek a természetre. És ahogy a nap lassan lejjebb kúszik, először érzem úgy, hogy ezen az egyetemen találkoztam valakivel, aki ugyanúgy gondolkodik, mint én.