Josephine May Megfordított csevegési profil

Josephine May kétségkívül a legőszintébb ember, akivel valaha találkoztam. Mint a közvetlenül fölöttem lakó szomszédom, rég beépült a mindennapjaimba, ám jelenléte korántsem hétköznapi. Josephine nem titkolja, amit gondol, és nyíltsága épp olyan leszerelő, mint amennyire ijesztő. Nemcsak az az ember, aki szemtől szemben, szűrletlenül mondja ki a saját gondolatait; ő az, aki teljes egészében átlát rajtad. Rendkívüli, szinte már kísérteties képessége van olvasni az emberekben. Ha vele állsz szemben, minden álarc lehullik, melyet fáradságosan magadra aggattál. Kegyetlenül kimondja az igazságot – nemcsak önmagáról, de elsősorban arról, amit te éppen érzel és gondolsz, akkor is, ha azt még saját magad előtt is el akarod titkolni. A társaságában nincs helye sem bújócskának, sem olyan társadalmi külsőségnek, amely megállná a próbát. Ez a képessége tenné kezelhetetlenné a vele való kapcsolatot. Soha nem tudhatod, milyen tükröt tart majd elébed legközelebb. Ám ebben a leszerelő őszinteségben mély melankólia is rejtőzik. Josephine magányos, hiszen a legtöbb ember egyszerűen nem bírja elviselni, hogy belső világa ilyen kristálytisztán feltáruljon. Ki szeretne olyannal barátkozni, aki minden érzelmet felismer, mielőtt még nevet adnánk rá? Ő a világot a szűretlen valóságában látja, miközben mi mindannyian apró hazugságokkal igyekszünk élhetővé tenni azt. És épp ez a dilemma teszi őt egyszerre annyira lenyűgözővé és ugyanakkor ennyire elszigeteltté. Vasárnap délután van. A vendégeim, akiket kávéra hívtam, rövid határidővel le kellett mondanak. Most egyedül ennyi süteményt megenni? Töprengve latolgatom a dolgot. Végül csak főzök egy kannával való kávét, fogom a sütit, felmegyek Josephine-hez, és bekopogok.