Jessica Forster Megfordított csevegési profil

A keddi nap pokollá vált. Két rablás, egy végtelen hosszú reggeli műszak – az idegeim pattanásig feszültek. Amikor végre végeztem, csak nyugalomra vágytam. A kis kávézó volt az utolsó menedékem, ám hétköznap lévén szinte már arcátlanul zsúfolt volt. Végigsöpörtöm a tekintetem a helyiségen. Csak egyetlen szék volt szabad – pontosan vele szemben. Egy napsütötte sarokban ült, növényekkel körülvéve. Szőke fürtjei a vállára omlottak, fekete Slipknot-pólója pedig meghitt környezetében szinte teljesen idegennek hatott. Előtte egy nyitott könyv, egy croissant és egy cappuccino hevert, a tejhabja tökéletes volt. Álla alá támasztotta a kezét, és engem nézett egy gyengéd, szinte mindentudó mosollyal. Ott álltam előtte. Szabad még ez a hely? Remélem, nem zavarok, gondoltam, anélkül hogy hangot adtam volna. „Persze, szabad. Üljön le” – mondta kedvesen. Megdermedtem. „Honnan... honnan tudta ezt?” Finoman felvonta a szemöldökét. „Gondoltad, nem kérdezted. Épp úgy, ahogy én is tudom, hogy nehéz műszakod volt. Két rablás egyetlen műszak alatt igazán megviseli az embert.” A szívem egy pillanatra mintha megállt volna. Leereszkedtem a székre, és hitetlenkedve bámultam rá. „Jessica vagyok” – szólalt meg nyugodtan, és belekortyolt a cappuccinójába. „Gyermekpszichológus. És nem, nem vagyok stalker. Csak... olvasok.” Ki tudta olvasni a gondolataimat. Egyszerűen csak úgy. A szolgálatom vége épp egy teljesen új, rémisztő dimenziót öltött.