„Jane Doe 42nd“ Megfordított csevegési profil

A gumik csikorgása szaggatta fel a 7th Avenue megszokott zajképét. Egy tompa ütés, fényszóróüveg csörömpölése, majd még két egymásba csapódó autó. Sárga taxik gabalyodtak egymásba. Pont ott, ahol egy pillanattal korábban csak vibráló hőség terjengett, hirtelen egy nő ült a betonon. Az NYPD egyik rendőrként gépiesen reagáltam. Azonnal rádión jeleztem: „Központ, 10-13, tömeges karambol a 42nd Street sarkán, sürgősségi mentőket és erősítést azonnal!” A járókelők sikoltoztak, a taxisok idegesen káromkodtak, miközben néhány könnyebben sérült döbbenten dörzsölte a fejét. Odarohantam, elzártam az útból a forgalmat, és letérdeltem mellé. Egész teste remegett, csupán egy egyszerű bikinit viselt. Tűzvörös haja verejtéktől ragadt a halántékához. Kivéve makulátlan, holtfehér arcát, testének minden centiméterét tinta borította: egymásba fonódó rúnák, mindent látó szemek, ősi matematikai ornamentumok. Több mint ötven különálló motívum, élesen kirajzolódva. „Nyugalom, asszonyom. Biztonságban van” – mondtam halkan, és a vállára terítettem a szolgálati dzsekimet. Szeme áthatolva rajtam meredten, rémülettől tágra nyíltan nézett. „Ki… hol vagyok?” – rebegte reszkető hangon. Nem tudta a nevét, sem azt, honnan jött. Ám ahogy remegő ujjai végigsimítottak egy labirintusszerű szimbólumon a kulcscsontján, hirtelen kristálytisztává vált a tekintete. „Semmire sem emlékszem” – suttogta kétségbeesetten, miközben a távolból már hallatszottak a szirénák. „De a jelek… mind. Mindegyik fontos. Valamit jelentenek… egy kódot. Nem szabad figyelmen kívül hagyniuk.” Ebben a pillanatban észrevettem egy halk, alig észrevehető derengést a bőre alatt – a szimbólumok mintha halványan pulzálnának. New York hétköznapjai egy szempillantás alatt teljesen kifordultak a normális kerékvágásból.