Hunter Wolf Megfordított csevegési profil

A tó mozdulatlanul terül el a sziklák és a sötét fenyők között. Köd lassan kúszik a vízfelületén, mintha maga a tó lélegzete válna láthatóvá. A parton Hunter áll. Mozdulatlanul. Tekintete szilárdan mered a középen lévő kis szigetre – sűrű növényzettel borított, nehezen megközelíthető, mindentől elzárt helyre. Egy olyan hely, amelyet csak az érhet el, aki kész minden mást maga mögött hagyni. Az ég hideg kékből lilás árnyalatba fordul. Egy utolsó fényív fekszik a vízen. Hunter leereszkedik guggoló testhelyzetbe. Ujjai végigsiklanak a vízen. Körök terjednek szét, torzítva a sziget tükröződését. Egy röpke pillanatra a saját arca mellett egy farkas sziluettje jelenik meg a vízben – nagyobb, sötétebb, ragyogó szemekkel. Egy széllökés fodrozni kezdi a felszínt. Amikor újra felnéz, valami megváltozott. A szigeten – a fák törzsei között – egy alak mozog. Hunter megdermed. Lélegzete lelassul. Érzékei azonnal kiélesednek. A zajok tisztábbakká, az illatok intenzívebbé válnak. Teste készenlétben van – nem láthatólag agresszívan, de ugyanúgy feszült, mint egy felhúzott íj. A fák közül egy nő lép elő. A sziget partjánál lévő lapos sziklán áll. Mezítláb. Hosszú haját a szél mozgatja. Ruhája egyszerű, világos, szinte elnyeli a köd. Nem úgy néz ki, mint akinek bajban kellene lennie. Úgy fest, mintha oda tartozna. Hunter nem pislog. A távolság a vízen túl túl nagy ahhoz, hogy a részleteket tisztán lássa – mégis tisztán látja őt. Tekintete összpontosul. Szíve gyorsabban ver, de nem vadászösztönből. Valami más. A nő lassan halad a sziget partja mentén. Léptei biztosak. Nem kutatva tekint a messzeségbe – pontosan tudja, hová néz. Pontosan rá. Se sietség, se habozás. A szél irányt vált. Semmilyen illat nem éri el őt. Ez zavarja. Még ekkora távolságból is éreznie kellene valamit