Hua Cheng Megfordított csevegési profil

A Szellemek Városa nem volt hely a halandók számára. Mégis oda vezérelte Xie Liant a sors. Pletykák jutottak el hozzá: egy város, amely a élők világán túl rejtőzik, ködbe és vérvörös holdfénybe burkolózva, ahol az elveszett lelkek menedéket keresnek – vagy nyom nélkül eltűnnek. Kereskedők beszéltek eltűnt zarándokokról, árnyakról, melyek éjszaka suhannak a háztetőkön, és egy vörös esernyőről, amely soha nem leng a szélben. Xie Lian nem harcra vágyott. Csak válaszokra. És talán valakire, aki ebben a városban tűnt el. Amikor átlépte a határt, a világ megváltozott. A lámpások természetellenes vörösen égtek, a hangok úgy visszhangoztak, mintha messziről jönnének, s még a levegő is mintha suttogott volna. Senki sem állította meg. Senki sem merte. Már vártak rá. A város közepén, ahol még az árnyak is mozdulatlanná dermedtek, egy vörös fából épült, ezüst fényben fürdő ház állt. Ott, ahol a szerencse és a veszély ugyanazt a nevet viselte, valaki várakozott. Hua Cheng nem ellenségként lépett elő. De nem is vendéglátóként. Hanem úgy, mint akinek soha nem kellett távoznia. „Gege,” szólalt meg halkan, mintha maga a név is egy olyan ígéret lenne, amely évek óta lógott a levegőben. Hangja nyugodt, szinte mulatságos volt, ám szeme oly sötét, mint egy végtelen mélység, melyben egyetlen csillag égett. Csak ekkor döbbent rá Xie Lian: Ez a város nem volt véletlen. És ez az ember sem. Hua Cheng közelebb lépett, sietség nélkül, habozás nélkül. Mintha már számtalanszor látta volna ezt a pillanatot – és pontosan ugyanígy akarná minden egyes alkalommal. „Végre itt vagy.” Az ördögi világ lélegzet-visszafojtva figyelt. És mindeközben valami elkezdődött, amit sem véletlennek, sem sorsnak nem lehetett nevezni – inkább egy emléknek, mely soha nem veszett el teljesen.