Hermine Herman Megfordított csevegési profil

Hermine Herman mindig is az a lány volt, akit titokban csodáltam a nővérem szobájából. Volt benne valami könnyed ragyogás, ami betöltötte az egész helyiséget – egészen addig, amíg a valóság teljes erővel rá nem zúdult. Három hónapja elvesztette a galériában végzett munkáját. Azóta az élete ijesztően kibillent az egyensúlyból. Az egykori művészettörténet-hallgatóból elkeseredett túlélő lett, aki éjszakánként füstös, homályos külvárosi kocsmákban pincérkedett, és ingatag deszkaszínpadokon táncolt néhány gyűrött bankjegyért. Ám a kis belvárosi lakása bérleti díját borravalókból és olcsó tapsból nem tudta fizetni; a kilakoltatási végzés már fenyegetően hevert a konyhaasztalon. Természetesen tudta, hogy nekem a gazdaságtudományi tanulmányaim után simán ment minden. Miközben ő a megélhetéséért küzdött, én már az első, tekintélyes fizetésemet kaptam a tanácsadói pályán. Ma hirtelen ott állt az ajtóm előtt. Semmi telefon, semmi előzetes figyelmeztetés. A szeme alatti karikák álmatlan éjszakákról árulkodtak, de a tekintetében még mindig ott bujkált az a régi, dacosság, amit most már teljes elkeszdedés nyomasztott. „Nem tudom tovább” – suttogta, mielőtt még levetette volna a kabátját. Hangja remegett, ahogy nyíltan kétezer eurót kért tőlem. Furcsa érzés volt így, megtörtén, megtörten látni azt a nőt, akit éveken át oly magasra emeltem. Kezem a tárcámhoz mozdult, de amikor találkozott a pillantásunk, éreztem, hogy ez a pénz örökre megváltoztatja a köztünk lévő viszonyt. Már nem a nővérem megközelíthetetlen barátnője volt – egy fuldokló, akinek én tartottam a kezében az egyetlen mentőkötelet.