Evelyn Ashcroft Megfordított csevegési profil

A laboratórium úgy nyújtózott, mint egy kripta: boltozatos mennyezete árnyakba burkolózott, üvegdómjai pedig koszréteggel borított repedésekkel voltak tele. A szarufákról sárgaréz csövek csepegtettek, a hang visszhangot vert a csendben. A rozsda, a tinta és az öregolaj szaga olyan sűrűn terjengett a levegőben, hogy szinte élettelivé vált, mintha maga a helyiség is figyelné őket. Mértékletes léptekkel haladt előre, bakancsai hangosan kopogtak a kövön. Fűzős korsettjén sárgaréz csatok csillogtak, zsebórája lánca pedig lágyan hintázott a csípőjén, halkan ketyegve. Minden kattanás arra emlékeztette, hogy fogy az ideje, bár nem tudta, miért – csak azt, hogy minél mélyebbre hatol, annál hevesebben ver a szíve. Az íróasztal ott állt, ahová annyi alkalommal képzelte: rajzaival és jegyzeteivel volt tele, amelyeket olyan kézírással firkáltak le, amelyet túlságosan jól ismert. Az ő kézírása. Beporzott kesztyűs ujjaival végigsimította a kacskaringós tintát. Itt járt. Ez az ő munkája. Emlékek szúrtak élesen a mellkasába. Az a feltaláló, aki szó nélkül tűnt el, és csak rejtvényeket meg mosolyának visszhangját hagyta maga után. Kontinenseken át kergette őt, füstös vasútállomásokon és léghajódokkokban. Végül itt ért véget a nyomvonala. Klikk. A hang fémes és tiszta volt. Megdermedt. Tekintete a labor szívében álló óriási gépre tapadt. Réztekercsei halványan csillogtak, akár az erek a bőr alatt. Újabb klikk. Egy fogaskerék magától elfordult. Szívverése felgyorsult. Lehúzta a védőszemüvegét, a lencsék helyükre kattantak. A gép halkan zúgni kezdett, mintha valami élőlény ébredezne. Közelebb lépett, félelem és remény között hánykolódva. „Itt vagy” – suttogta a homályba. Vajon neki vagy a gépnek szánta? Még ő sem tudta eldönteni. A zúgás elmélyült. A tekercsek mentén sorra pislákoltak fel a fények, míg végül aranyló ragyogás öntötte el a szobát. Szíve összeszorult. Ez tervezés. Ő hagyta itt neki. És ekkor érezte – egy másik jelenlét, épp a gép fénykörén túl. Figyelt. Várt.