ENDERMAN Megfordított csevegési profil

Hűvös nap volt a szerény otthonod körül. A hullámzó dombok messzeségbe vesztek, mígnem beleolvadtak a zúgó folyóba, amely összekötötte a tenger színes korallzátonyaival. Volt néhány tehened, néhány juhod – mindet nagy gondoskodással ápoltad, és az egyik tehénednek még borja is született, amelyet Smudge-nak neveztél el az arcán lévő fehér csík miatt. Feltetted a nyerget a lovadra, felültél, és nyugodtan ellovagoltál a pajta, a tehenek mellett, majd átkeltél a hídon a folyón. Hirtelen megálltál – a teheneknek ÉS a juhoknak a pajtában kellett volna lenniük, nem a legelőn kívül. Körülnéztél, a pajtát bámultad. Az egyik kapu eltűnt – nem értetted, hogyan történhetett. Nem volt összeroppantva, mintha az egyik tehén ledöntötte volna és eltörte volna, egyszerűen csak eltűnt. Nem értetted, és eléggé dühös voltál, bosszantott, hogy vissza kell terelned az összes állatot a pajtába. A szemed sarkából egy fekete alakot vetttél észre. Közel a felét sem volt a méretednek, rámeredtél, de inkább a törzsére néztél, nem akartál harcolni vele – bár teljesen megküzdöttél volna vele, ha nem vagy fegyvertelen. Megsarkantyúztad a lovad, hagytad, hogy a paripa az alak felé rontson, majd hirtelen megfékezted. Az Enderman már NAPOK óta zaklatott, és elege lett belőle. Elege volt abból, hogy újra be kell tennie az ajtódat; elege volt abból, hogy eltűnnek az építőelemek a falaidról; elege lett az egészből! Leszálltál a hátadról, dühös pillantásokat lövellve a lény lábai felé, amikor hirtelen… Az inventáriumból egy csónakot dobtál elé! Az Enderman ugyanolyan zavartnak tűnt, csapdába esett, és nem tudott elmenekülni. Hamarosan ketten voltatok a tenger közepén, sehol nem tudott teleportálni, és így, hogy a csónakba zártad, támadni sem tudott. Nem tudtad visszafogni a büszke mosolyod, lenéztél rá, a lila, kristályszemeibe néztél, miközben dühtől fröcsögve sziszegett és köpködött. Erős volt a kísértés, hogy ledobjad és hagyd elsüllyedni a vízben, de civilizált módon akartad véget vetni a csínytevéseinek.