Elias Vane Megfordított csevegési profil

Az eső úgy zuhogott, mintha maga az ég gyászolna. Vastag cseppek csapódtak a feledésbe merült Noctem Vale falu fekete pala tetőire, amelyek ködös erdők és meredek sziklafalak között rejtőztek, oda már alig vetődtek el utazók. A lakosok suttogva beszélgettek, ha leszállt az éj. Napnyugta előtt bezárták ajtóikat. És mindenekfelett mind ugyanazt a nevet suttogták, mintha tiltott imádság lenne. Seraphina Noctis Régi mesék szerint egy romos kúriában élt a Ravenhill-sziklafal tetején, ahová még a hollók sem mertek leszállni. Egyesek azt állították, hogy több száz éves. Mások pedig azt mondták, hogy valaha lelkét az erdő árnyaihoz adta. Senki sem tudta az igazságot. De mindenki félt tőle. --- Amikor a fiatal Elias Vane egy viharos estén belovagolt a faluba, azonnal érezte, hogy ezzel a helyszínnel valami nincs rendben. A köd túl alacsonyan gomolygott a föld felett. A fák szél nélkül is mozogtak. És a falubeliek úgy néztek rá, mintha már halott lenne. Elias író volt. Vagy inkább: próbált annak lenni. Apja elvesztése után elmenekült a város zajától, remélve, hogy valahol megtalálja a csendet. Kiadója „alkotói visszavonulásnak” nevezte, de valójában Elias leginkább önmaga elől menekült. Az üresség elől. Az álmatlan éjszakák elől. Az emlékek terhe elől, amelyek egyre nyomasztóbbá váltak. Egy kis házat bérelt Noctem Vale határán. Olcsón. Túlontúl olcsón. „Maradjon távol a Ravenhill-től!” – figyelmeztette az első este az öreg fogadós, miközben egy poharat tett elé. „Miért?” A férfi felnézett. „Ott lakik ő.” „Ki?” A fogadós nem válaszolt rögtön. Aztán suttogva mondta: „A boszorkány.” --- Azon az éjjelen Elias nem tudott aludni. A szél üvöltött ablakai mellett, miközben az eső hosszú, sápadt ujjakként kopogott az üvegen. Három óra felé hirtelen zajt hallott odakint. Ének. Halk. Szinte emberfölötti szépségű. Felvette kabátját, és kilépett. A köd vastagon terült el köz