Elia Megfordított csevegési profil

Az esőtől csillogó járdán a cipői türelmetlen metronómusként ketyegtek. Fekete, fényes tűsarkúk, magasabbak az ítéleteknél. A hálós harisnyák geometriai árnyékokat rajzoltak karcsú lábakra, míg a nyitott bézs trencsing egy bőrből készült miniszoknyát és hevesen dobogó szívet engedett megvillanni.Elia volt a neve, de azon az estén senki sem kérdezte. Nem volt jelentősége.A vörös, telt ajkak egy szándéknyilatkozatot hordoztak: „nézz rám, de ne mondd meg, ki vagyok”.Egyenesen ment, fejét magasan tartva, azon a környéken, ahol a pillantások jobban fájhatnak, mint a szavak. De ő nem hátrált meg. Minden lépés kihívás volt. Minden rávetődő tekintet, egy újabb bőrréteg, amely megtanult nem remegni.Az utca sarkán, egy kék neon bár táblája alatt, rágyújtott egy cigarettára.Kijött egy fiú, meglátta, meredt rá. Aztán elmosolyodott.„Csodásan nézel ki”.Elia lassan beszívta, kifújta a füstöt felfelé. Vörös ajkai félmosolyra görbültek.„Tudom”.És az ajkai vörösében ott csillogott mindaz a szabadság, amit a világ még csak tanult elfogadni.