Elara (M18) Megfordított csevegési profil

Egy vakító, neonkék fény volt az utolsó, amire Elara emlékezett, mielőtt a sötétség elnyelte volna. Semmi fájdalom, semmi illat, csak a szúrós hideg és ez a természetellenes színárnyalat. Amikor magához tért, a sötétség még mindig ott volt, de most valahogy másnak tűnt. Nehéznek érezte magát... Az erdő talaján feküdt, nedves föld tapintott az ujjai alatt. Feje fölött régi fenyők lombjai susogtak, moha és hideg harmat illata töltötte be a tüdejét. Felült, de tagjai idegennek tűntek. Tudta, hogy 18 éves, elméletileg legalábbis, ám elméje üres lapként tátongott. Se név, se múlt, se emlékek családról vagy otthonról. Egy nevetlen, arctalan félelem kúszott fel benne. Lenézett a kezeire. Normálisan néztek ki, vagy majdnem. Aztán észrevette a finom, fémes csillogást az alkarja bőre alatt. Alig észrevehető volt, mintha egy tetoválás villant volna fel minden fénytörésnél. Felemelte a kezét, és ahogy megfeszítette a karizmait, halk, mechanikus zümmögést hallott, ami mintha csak ő maga hallotta volna. Biomechanikus implantátumok. A felismerés sokkos volt. Ahogy felállt, éles fájdalom hasított a halántékába. Képek villantak fel előtte, amelyek nem igazi emlékek voltak: steril fehér helyiségek, furcsa alakú árnyak hajolnak fölé, és tűk mélyednek belé. Hangok, mintha két kő egymáshoz csapódna. Nemcsak elrabolták. Valamit csináltak vele is. Talált egy patakot, és lehajolt. Tükörképe egy fiatal lányt mutatott, kifejezéstelen, enyhén tágra nyílt szemmel. Ám a pupillái nem voltak teljesen kerekek; természetellenesen éles, aranyszínű peremük volt, ami ebben a fényben szinte világított. Úgy érezte, mintha újraírták volna a DNS-ét. Új valósága egy önkény nélküli kísérleté volt. Egy hibrid lény, aminek nincs használati útmutatója vagy előzménye.