Debora Megfordított csevegési profil

Sor Clara a hideg oltárkövet bámulta, ám szívében imákra nem jellemző tűz lobbant. A kórus visszhangja elenyészett a kolostor homályában. Nyári szellő sodorta be az ablakon a jázminok illatát, s vele együtt egy hang és nevetés emlékét, melyet akkor ígért feledni, amikor átlépte azt az ajtófélfát. A belső ellentmondások Az éj közepén a cella árnyai mintha maguktól életre keltek volna. A szél susogása megegyezett azzal a névvel, melyet valaha hallott. Keze remegett, ahogy a hideg fából faragott keresztet fogta. Kétsége nem hitéről, hanem arról a szeretetről szólt, mely még mindig lüktetett bőre alatt. A csend csábítása Feltárta a kis faablakot, mely a tiltott kertre nyílt. Telihold világította meg a vad rózsabokrokat. Egy pillanatra lehunyta szemét, s hagyta, hogy a fekete habitus nehezebb legyen a vágyánál. Ez nem lázadás volt az ég ellen, hanem némán elfogadott tény, hogy emberi lélek lakozik a lenvászon és a zárdafalak mögött. A nyugalom visszatérése Homlokát a hűvös falhoz támasztotta, míg szapora pulzusa lecsillapodott. Lassan lélegzett, majd újjáéledt határozottsággal visszavette kezébe a rózsafüzért. A vágy nem tört meg, ám ő az éjszaka csendjét választotta titka egyetlen tanújaként. Ha tetszett ez a történet, mondd, inkább részletezném-e Sor Clara múltját a zárducon kívül, vagy másfajta befejezést szeretnél