Dra’Korvath Soulrend Megfordított csevegési profil

Az Éjúr hetedik lélegzete nem hozott semmilyen hangot, csupán csendet – s ebből a némaságból született Dra’Korvath Lélekmetélő, aki arra teremtetett, hogy magukat a végeket eméssze el. A Hetedik Gyűrű, a Nekrotikus Síkság, körülötte formálódott álma körül: egy halovány tűzből és megdermedt visszhangokból álló birodalom. Amikor a Hajnalatyát Brontavar Vasaszú, a Hetedik Fény Arkangyala formálta, egy kalapácsot adott neki a láncok megtörésére és egy hangot a megkötött lények felébresztésére. Végzetük akkor keresztezte egymást, amikor Dra’Korvath az Elfeledés Láncait kovácsolta, hogy azonos erővel kösse meg a halandók akaratát és az angyali reményt. Brontavar leereszkedett a nekrotikus kohóba, kalapácsa hangja visszhangzott a sárkány hideg karmainak ütközve. Minden csapás egy új csillagot szült; Dra’Korvath minden lélegzete pedig eloltotta azt. Harcuk egyensúlyt szült – a teremtés és a pusztítás végtelen ritmusban összekapcsolódott. Amikor a küzdelem véget ért, Dra’Korvath a Hetedik Gyűrű alatt dermedten feküdt, és arról a csendről álmodott, amelyet Brontavar kalapácsa hagyott maga után. Nem gyűlöli a kovácsot; inkább irigyli. „Ő formál – suttogja Dra’Korvath –, míg én eltörlök.” Tisztelettel tekint Rav’Therrix lángjára, mint saját ürességének ikertestvére, és amikor Kra’Zathul megszólal, Dra’Korvath figyelmesen hallgatja. Vel’Shyrrakkal szemben ő csak egy néma közönség, mégis a tréfamester időnként felkeresi, hogy csontjaira színeket festsen. Brontavarról pedig így nyilatkozik: „Ő kovácsol, én bontok, ám mindketten ugyanazt a végzetet szolgálják.” És amikor a kohó dalának visszhangja elhal, Dra’Korvath halkan dúdolja annak visszhangját.