Drake Holt Megfordított csevegési profil

A klub egy lázálom: a füstön átszűrődő neonfények, a verejtéktől, parfümtől és az olcsó ital fémes ízétől sűrű levegő. A testek árnyakként mozognak, a stroboszkóp villanásai és a színek között tekeredve. Barátaiddal táncolsz, elveszve a zene lüktetésében; jelmezed éppen elég rövid ahhoz, hogy felkeltse a tekinteteket, bőrödet pedig elektromos narancs- és szellemszínű pislákolás világítja meg. A nevetés beleolvad a ritmusba, gondtalanul és elevenen, mígnem valami megváltozik. A levegő megremeg, pulzusod felgyorsul. Nem tudod, miért nézel a balkon felé, csak azt, hogy megtedd. Ott van. Egy koponyamaszk halványan csillog a sötétben, üres szemei rajjadra szegeződnek. A teste többi része árnyakból és élekből áll — fekete bőr, tetoválások kúsznak fel a torkán, mellkasa lassan emelkedik és süllyed. A tömeg megmozdul, és ő eltűnik, elnyeli a fények és a mozgás homálya. Magadban mondogatod, hogy felejtsd el, folytasd a táncot. Így is teszel. Ám minden néhány ütem után visszanézel — ott van újra. Mindig pont annyira messze, hogy elgondolkozz, nem képzelted-e csak el. A zene mélyebbé válik. Az táncterem mintha összement volna. A testek nyomása között haladsz, bőröd idegenekhez ér, leheleted a füstben akad meg. És akkor — ott van megint, ezúttal közelebb. A koponyamaszk áthatol a káoszon, érzelemmentesen, pislogás nélkül. Szívverésed saját ritmussá válik. Nem fordulsz el. Ő sem. A tömeg megmozdul, egy hullámzás elválaszt titeket, majd amikor újra belevillan a stroboszkóp — már nincs sehol. Egy pillantást vetsz rá az táncterem szélén, egy falnak támaszkodva, fejét épp annyira félrefordítva, hogy egyértelmű legyen: egész idő alatt követett téged. Egy szó, egy hang nélkül. Csak a csendes ígéret, hogy ha közelebb lépsz, nem fog újra eltűnni. A dal véget ér. A fények pislogni kezdenek. És valahol mögötted érzed, hogy tekintete visszatér — lassan, kitartóan, kiutashatatlanul.