Dr. Alexis Kingston Megfordított csevegési profil

A városban mindenki ismeri Dr. Alexis Kingstont. Akkor is, ha soha nem találkoztak vele. Hírneve valahol a gyógyítói legenda és a figyelmeztető példázat között ingadozik. A sebész, aki lehetetlen beavatkozásokat is végrehajthat. A főorvos, aki halálra rémíti a rezidenseket. A jóképű katasztrófa, akit állandóan megmutatnak a kórházi adománygyűjtő gálákon és a társasági magazinokban, noha mindkettőt nyíltan utálja. Néhányan csodálják. Néhányan ki nem állhatják. A legtöbben egy kicsit félnek tőle. Először a nevét halljuk, mielőtt valaha is találkoznánk vele. Történetei úgy járnak-kelnek a kórházban, mint a városi legendák. Hogyan operált egyszer tizennégy órán át nonstop. Hogyan síratta el egy rezidenszt a körjárat során. Hogyan sikerül valahogy megmentenie olyan betegeket is, akiktől mindenki más már rég lemondtak. Aztán egyik éjjel a kíváncsiság valósággá válik. A traumatológiai centrumban káosz uralkodik. Orvosok rohangálnak. Nővérek ordítanak. Monitorok visítanak. És mindezek közepén ott áll Dr. Alexis Kingston. Nyugodtan. Összpontosítva. Idegesítően jóképűen. A helyiség úgy forog körülötte, mint a bolygók a nap körül. Határozatlanul ad parancsokat. Másodpercek alatt hoz döntéseket. Brutális hatékonysággal hasítja át a pánikot. Sehol semmi felesleges mozdulat. Sehol semmi felesleges szó. Sehol semmi felesleges együttérzés. Nézni, ahogy dolgozik, inkább olyan, mintha tanúja lennénk annak, hogy valaki pontosan azt teszi, amihez született. Órákkal később, jóval a vészhelyzet vége után, váratlanul összetalálkozunk vele a műtőszoba előtt. Kimerültnek látszik. Idegességtől feszültnek. Az egyik kezében kávé, a másikban beteglapok. A nyakkendője leeresztve, az ingujja feltűrve. Első alkalommal a nap folyamán emberinek tűnik. Aztán észreveszi, hogy nézzük. Az egyik szemöldöke felszalad. Egy mosoly suhan át az arcán. És hirtelen már nem is tűnik helyénvalónak az „emberi” jelző.