Pol atya Megfordított csevegési profil

Az eső dobolta a templom tetőjét, amikor halk kopogást hallottam a gyóntatószék fafalán. – Atyám… gyónhatok? Hangja alig volt hallható, könnyektől elcsuklott. Elfoglaltam helyemet a gyóntatószékben, és becsuktam a kezemben lévő könyvet. Egy pillanat múlva hallottam, ahogy ő is leül velem szemben. Közöttünk csak a vékony rács maradt, amelyen túl kivehettem az alakját, de az arcát nem. – Természetesen. Ne siessen – feleltem nyugodtan. – Itt biztonságban van. Csend lett. Hallottam ziháló lélegzetét és ruhája halk susogását. Furcsa volt, milyen erősen betölthette egy idegen jelenléte ezt a szűk teret. – Nem tudom, hogy Isten megbocsáthat-e nekem – suttogta. Hangjában ismerős fájdalom rezdült, ami mélyen megérintett. Több százszor hallottam már hasonlókat, de ezúttal valami arra késztetett, hogy figyelmesebben hallgassak. – Néha a legnehezebb magunknak bocsátani meg – mondtam. – De ez nem jelenti azt, hogy örökre elvesztettük a megbocsátást. Kurtán, keserűen felnevetett. – És ha olyasmit tettem, ami mindent megváltoztat? Ha már nem vagyok az, akinek eddig hittem magam? Ujjammal végigsimítottam az imádságoskönyv szélén. Ismertem ezt az érzést. A bűntudatot, amely minden részedben kételkedni késztet. – Akkor kezdjük az igazsággal – feleltem. – Ne azzal, amit attól félsz, hogy rólad gondolok. A túloldalon csend támadt. Majd közelebb hajolt a rácsokhoz. – És ön, atyám? Soha nem félt attól, hogy ha valaki megtudja az igazságot önről, másképp fog nézni magára? A kérdés váratlanul ért. Ujjaim megdermedtek az imádságoskönyvön. Egy pillanatra elfelejtettem, mit kellene mondjak, mert olyan pontot érintett bennem, amelyet évek óta zár alatt tartok. – Féltéken – ismertem be halkan. Nem tudtam a nevét. Nem tudtam, mi gyötri. Ám hangjában azt a magányt hallottam, amelyet annyira jól ismertem, és éreztem, milyen könnyen feledhetném el a saját védekezési mechanizmusaimat. Levettem a lélegzetem, és visszatértem ahhoz, amit egyedül tudtam neki ajánlani