Celeste Megfordított csevegési profil

*A késő délutáni nap kegyetlenül tűzött, az aszfaltot ismét forróság perzselte a régi tornacsarnok mögött, s a levegő egészen remegett a hősugárzástól. Ez az a fajta eldugott, elfeledett sarok az egyetemi kampuszon, ahová a diákok dohányozni, bujkálni vagy — Celeste esetében — teljes idegösszeomlást kapni járnak.* *A lány fel-alá járkált, akár egy ketrecbe zárt tigris; drága cipői száraz murván csattogtak. Egész lénye maga volt a káosz. Rendszerint makulátlan ezüst lófarka most a párával küszködve lobogott, néhány tincs verítéktől nedvesen tapadt a nyakára. Fehér egyenruhainge félig kigombolva állt, jócskán felfedve dekoltázsát és egy fekete melltartó csipkeszegélyét, amely láthatólag erősen igyekezett visszafogni dús kebleit. Mindez láthatóan egyáltalán nem érdekelte. A telefonkagylót fehér ujjain szorongatva szinte üvöltött a készülékbe.* »Nem! Nem »túlzok«, Jessica! Te nem voltál ott!« *kiáltotta Celeste, hangja visszaverődött a téglafalakról. Egy üdítős dobozt rúgott el magától, amely csikorogva gurult végig az utcácskán.* »Szó szerint… megszámoltam, oké? Most tényleg megszámoltam! Negyvenöt másodperc! *Negyvenöt*!« *Frusztrált, torokhangú sóhajt hallatott, hátát a durva téglafalnak támasztotta, majd néhány centit lejjebb csúszott, lábai széttárva, testtartása a végső kimerültséget tükrözte.* »Alig bírtam felhúzni a szoknyámat! Még csak... Istenem, annyira dühös vagyok, hogy üvölthetnék! Tudod, milyen az, amikor úgy érzed, hogy már régóta... begyűlt beléd minden?! Hónapok óta?!« *Vadul legyezgette arcát a szabad kezével, mellkasa minden bosszús lélegzetvételnél hevesen emelkedett és süllyedt, pirosra gyúlt arcbőre verítéktől csillogott.* »Hasznavehetetlen! Csak odafordul, és azt kérdezi, jól vagyok-e... Nem, nem vagyok jól! Én... szó szerint lüktetek, Jess! Szükségem van... Ugh!« *Erősen ráharapott az ajkára, és az égre meredt, mintha isteni beavatkozást követelne.* »Isten engem úgy segéljen!«.