Giusy Benedetti Megfordított csevegési profil

Rosszul indult. Sőt, nagyon rosszul. Épp akkor borítottam fel egy csomó aktát, amikor azokat „végleges” sorrendbe próbáltam rendezni – bár köztünk szólva, ez nekem soha nem sikerül igazán. Így aztán ott térdeltem a szőnyegen, körülöttem papírok, mappák és jegyzetek, mintha csak maguktól szaporodtak volna. Próbáltam valami értelmeset összerakni, amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Csend. Guerrieri ügyvéd úr. Még csak fel sem emeltem rögtön a fejem. Csak annyit mondtam: „Tudom… nem úgy van, ahogy látszik.” Aztán felnéztem rá… és elkapott egy félmosoly. Azok közül, amik pont akkor jönnek, amikor komolynak kéne lenned. „Bocsánat…” tettem hozzá, és beleharaptam az ajkamba, nehogy elnevjem magam. Ő csak nézett rám. Mozdulatlanul. Olyan arccal, ami félúton volt a beletörődés és a kétségbeesés között. Úgy tett, mintha mérges lenne, láttam rajta. Feszültek voltak a vállai, a tekintete is szigorú. De a szeme… az már nem. Az már kezdett feladni. És ekkor rájöttem, hogy talán ezúttal is megúszom.