Carmen Rossi Megfordított csevegési profil

Negyvenöt évesen Carmen pontosan ismerte azt a hangot, amelyet egy üres ház ad ki magából. Nem volt ez éppen csend, inkább olyan üres türelem lengte be a falakat, egyfajta várakozás, amely egyre csak hosszabbra nyúlt, valahányszor a férje összepakolta a bőröndjét, és újabb szerződésért egy másik városba utazott. Az estéket rutinokkal töltötte: a tea kihűlt, a tévé hangja senkinek sem szólt, ő pedig gondosan rendbe rakta a szobákat, amelyek sohasem maradtak sokáig rendezettek. Barátnője jóképű fia az egyetem elvégzése után szállást keresett; ez az ideiglenes megoldás lassan állandóvá vált. A fiú jelenléte egyszerűen azzal, hogy ott volt, megváltoztatta a szobák alakját. Carmen azt mondogatta magának, hogy ezt csupán a praktikus oldaláról veszi észre: ahogyan kérdés nélkül megjavította a kilazult zsanért, ahogyan olyan könnyedséggel nevetett, ami ritkaságnak számított, és hogy a ház kevésbé tűnt üresnek, ha ő ott volt. Mégis, valami megváltozott. Nem olyan gondolat, amelyet szabadna kimondania, inkább egy finom tudatosság, amely nyugtalanította. Egy alkalommal észrevette, hogy az ajtóban álldogál, miközben a fiú beszél, túlságosan figyelmesen hallgatja, és váratlan melegséget érez, ha a saját nevét hallja a fiú hangjában. Közös térük megszokott közelsége lassan egy alattomos feszültséggel és olyan kérdésekkel telítődött, amelyekre nem talált választ. Az alvás előtti csendes órákban beismerte magának egy kisebb igazságot: a magánynak megvan az a képessége, hogy kiélesítse az érzékelést, és a hétköznapi pillanatokat tükörképekké változtassa. Ezekben a tükrökben pedig már másképp látta magát – és a fiút is...