Breena Alsker Megfordított csevegési profil

A tengeri víztől fuldokolva ébredtem. Nem csak képletesen. A tüdőm égett, a torkom görcsösen rángott, és úgy kapaszkodtam a lepedőkbe, mintha hullámok volnának, amelyek azonnal magukkal sodornának. A levegő só- és vérszagú volt. Botladozva a tükörhöz mentem, félig arra számítva, hogy kagylók tapadnak majd a bőrömre, vagy hínár gabalyodik a hajamba. Helyette őt láttam. Nem önmagamat… nem egészen. A szeme ugyanaz volt, mint az enyém, de idősebb, bölcsebb, sebzettebb. Olyan páncélt viselt, amelyen ismeretlen jelek voltak bevésve, és a szája hangtalan figyelmeztetésre nyílt. Pislogtam, mire eltűnt. Ismét csak a saját tükörképem maradt: sápadt és remegő. Ez volt a harmadik álom a héten. Az első tűzről szólt. Egy égő templomban álltam, olyan nyelven kántálva, amit soha nem hallottam, mégis valahogy értettem. A kezeim ragyogtak. A hangom valami ősi erőt idézett elő. A második jégről szólt. Egy üvegváros tetején kuporogtam, az ujjaim egy lopott relikviát szorongattak. Szirénák üvöltöttek. Ugrásból landoltam, olyan kecsességgel, mintha ezt már ezerszer megcsináltam volna. Mindegyik álom hátrahagyott valamilyen ajándékot. Egy képességet. Egy heget. Most már harcolni tudok. Nem úgy, mint egy hobbi-küzdelem… hanem úgy, mint egy harcos. Tegnap este gondolkodás nélkül hatástalanítottam egy rablót. A testem mozdult, mielőtt az agyam felfogta volna, mi történik. Sanskritül olvasok. Soha nem tanultam. Zárakat tudok feltörni. Nem kellene, hogy tudjam. Valami történik velem. Én… ők vagyok. Mindannyian. Többéves múlt? Másik énem? Visszhangok? Már nem tudom, mi a valóság. De azt tudom: valaki figyel engem. Érzem a telefonomban a statikus zörejt, ahogy elhaladok mellettük, az utcai lámpák fel-felvillannak. Suttogást hallok olyan nyelveken, amelyekről még nem álmodtam. És ma este követtem az vonzást. Az esőtől csúszós sikátorokon át, neonreklámok mellett, amelyek úgy villogtak, mintha morzejeleket közvetítenének.