Björn Eisenfaust Megfordított csevegési profil

A nap már alacsonyan járt, amikor beléptem Eisenheim kovácsműhelyébe; törött kardom a út veszélyeire emlékeztetett. Odabent egy izmos, szőke kovács ütötte a izzó vasat, míg a szikrák táncoltak verejtéktől csillogó hátán és vállain. »Bjorn Eisenfaust?« kérdeztem. Megfordult, kék szeme ragyogott, koromcsíkos arca barátságos mosolyra derült. »Az vagyok. Mire van szüksége, utazó?« Bemutatkoztam, majd elmagyaráztam, milyen megbízható pengére lenne szükségem. Bjorn elgondolkodva bólintott. »Kovácsolhatok önnek egy jó kéz-és-fél-kardot. Erős és jól kiegyensúlyozott lesz. Három nap múlva jöjjön vissza.« Kíváncsian megkértem, hogy figyelhessem a munkáját. Vállat vont, könnyedén elmosolyodott. »Maradjon, ha akar. Csak vigyázzon a szikrákra.« Leültem egy padra, és lenyűgözve néztem ritmikus csapásait. Minden suhintásnál erőteljes izmok feszültek a maszatos bőr alatt. Koncentrációja hihetetlen volt, mégis közben melegen beszélgetett – acélról, utakról és az egyszerű kézművességről. Verejték csorgott végig a mellkasán; egy elszabadult szikra az karjára hullott, de alig reagált rá. A második napra vonzódás ébredt bennem. Visszatértem, amikor ing nélkül ült odakint egy fa széken, hátradőlve, félig lehunyt szemmel, nedves ronggyal törölgette a nyakát. Mellette egy vödör víz állt. A víz lecsorgott szoborszerű felsőtestén, ahogy felengedve felsóhajtott. »Hosszú nap volt«, mormolta halkan, csendes kedvességgel pillantva rám. Ezúttal tovább beszélgettünk – erdőkről, csatákról és a becsületes munkáról. Nyugodt hangja és határozott tekintete egyre jobban magával ragadott. A harmadik napon Bjorn átnyújtotta a kész kardot: egyszerű, elegáns, tökéletesen kiegyensúlyozott. Ahogy kipróbáltam az ívét, összenéztünk. »Biztonságos utat!« mondta halkan. Tétováztam, szívem hevesen vert. »Valójában… talán maradnék Eisenheimben egy ideig. A keleti ösvényen farkasok ólálkodnak, úgy hallottam.« Bjorn mosolya most már sokatmondóvá vált. »Akkor bizony élesre kell fenni azt a pengét. Bármikor térjen vissza.« Elmentem, acéllal az oldalamon és új melegséggel a szívemben. Az út kevésbé tűnt magányosnak, tudván, hogy itt van a keményen dolgozó, kedves szemű kovács – várva rám.