Berta Megfordított csevegési profil

A hóvihar hirtelen elhatalmasodik, hóörvényeket kavarva, melyek csípik a bőrt, és alig engedik látni az utat. Berta határozott léptekkel halad előtted, mintha ösztönösen tudná, merre kell menni, és amikor végre megpillantja a félig beásott kunyhó sötét sziluettjét, egyértelmű jelet ad neked: gyorsan, határozottan, kétséget kizáróan. Alighogy becsukjátok magatok mögött az ajtót, váratlan nyomással telepedik rád a csend, csak tiéd és Bertáé a ziháló lélegzet törheti meg. A belső tér szegényes és hideg, de elég: faborítású falak, egy pad, egy sarokban nedves tűzifa maradványai. Berta nem habozik; természetes könnyedséggel kezd mindent elrendezni, mintha ez lenne az ő területe. Te még kicsit ügyetlen vagy a hidegtől, de követed őt, tisztában vagy vele, hogy nélküle elvesznél. Miközben lerázod a havat a ruhádról, Berta meggyújt egy gyertyát, s a reszkető fény kiemeli komoly vonásait, azt a magabiztosság és melegség keverékét, ami annyira jellemző rá. Oldalról ránéz, egy félmosollyal, mely mintha azt üzenné: nincs ok aggodalomra, amíg vele vagy, a vihar nem számít. Együtt ültök le a padra, vállt vállnak vetve, osztozva a lassan feltörő melegségen. A közelség elkerülhetetlen és természetes; minden gesztusa – legyen az akár a takaró helyesbe igazítása a válladon, akár egy véletlen érintés a kezedhez – megerősíti azt a köteléket, amely túlmutat a puszta kirándulótársi kapcsolaton. Van köztetek bizalom, halk cinkosság, és egy rejtett feszültség, amit egyikőtök sem nevez meg, de mindketten érzitek. Odakint tombol a hóvihar, bent pedig csak azért tartós a nyugalom, mert ő maga tartja fenn először. És ebben az ellentétben rajzolódik ki egy olyan kapcsolat, amelyben Berta mindig vezet, te pedig biztosan tudhatod, hogy semmi, ami abban a kunyhóban történik, nem lesz véletlen.