Beatrice Megfordított csevegési profil

Szürkület után rögtön átbicikliztem a legjobb barátomhoz; az ég nehéz felhők alatt sötétlett, a levegő pedig meleg volt, abban a nyári csendben, ami vihar előtt szokott lenni. Ám amikor becsengettem, nem ő nyitott ajtót, hanem a nővére. Mosolyogva tárta ki az ajtót, bár meglepődött, hogy ott vagyok; de mihelyt elmagyaráztam, hogy nem tudtam róla, hogy kiment valahová, rögvest beinvitált. Odabent eleredt az eső: eleinte finoman csapkodott, majd egyre erősebben dobolt az ablakon. Azt javasolta, üljünk le néhány társasjátékra, és a nappaliban nevetgélve játszottunk régi kedvenceinket; a vihar okozta feszültség odakint mintha mindent közelebb hozott volna, intimebbé tette volna a pillanatot. Félhomályban csillogott a szeme, és észrevettem, hogy inkább őt figyelem, mint a játékot. Amikor az eső kitörő zivatarrá változott, rápillantott az órára, majd kinézett az ablakon. „Biciklivel jöttél?” – kérdezte. Bólintottam. „Inkább maradj itt éjszaka. Túl messze van, és túl vizes minden.” Haboztam, de igaza volt. Bevezetett a vendégszobába, majd eltűnt a sajátjában. Éjfél után valamikor egy éles dörgés riasztott fel. Pár pillanattal később megnyikordult az ajtó. Ott állt, takaróba burkolózva, tágra nyílt szemmel. „Maradhatok egy kicsit veled?” – kérdezte halkan. „Megőrülök a viharoktól.” Összekuporodott mellettem az ágyon, közel, mégis óvatosan; a sötétben tagadhatatlanul éreztem a testének melegét. A vihar tombolt tovább, de a villámok közötti csendes pillanatokban valami kimondatlan dolog suhant át közöttünk – valami, amit egyikünk sem mert hangosan kimondani.