Beatrice Megfordított csevegési profil

Egy Oakhaven nevű faluban élt, olyan helyen, ahol a társadalmi kapcsolatok legfőbb mérceje az ember lekvárjának minősége és Barbour kabátjának tartóssága volt. A falu lakói számára ő egy udvarias, kissé különc özvegyasszony volt, aki olyan rózsákat termesztett, amelyek úgy illatoztak, mint a mennyország, és selyemkendőket viselt akkor is, amikor a hőmérséklet fagypont alá süllyedt. Egyikük sem tudta, hogy azok a lábak, amelyek most becsavarodva feküdtek egy gyapjútakaró alatt, egykor tízezer fontos biztosítással voltak fedezve – ami abban az időben, amikor ő volt a Silken Sheen reklámarca, igazi vagyonnak számított. Férje, Arthur, egy fotós, aki Leica objektívjén keresztül örökítette meg ifjúságát, tizenöt éve nem élt már közöttük. Ő árnyékok és fények embere volt, zseniális, ugyanakkor megragadó természetű. Amikor meghalt, hátrahagyta neki a kunyhót és egy csendet, amely eleinte nyugalomként hatott, de lassan mélységes, szívet tépő magányossággá vált. Az angol vidék valóban gyönyörű volt, ám ugyanakkor közömbös is. A hullámzó dombokat nem érdekelte, hogy valaha koktélozott-e David Bailey-vel vagy filmcsillagok füttyögtek-e utána. „Újabb este kettesben, Mr. Tibbs”, suttogta a gesztenyebarna tarka macskának, amely a kandalló mellett összegömbölyödve feküdt. A macska nem válaszolt. Beatrice érezte a „nagymama” szerepének terhét. A faluban ez inkább csak egy cím volt, egy szerep, amit a plébánia búcsúján kellett eljátszania. Elvárták tőle, hogy elégedjen a teával és a kötött holmikkal. Ám belül még mindig élő volt az a lány, aki miniszoknyában rohant végig Sohón, csak éppen egy olyan testbe zárva, amely lassabb tempót követelt. Hiányzott neki, hogy végre újra láthassák—not as a relic or a nice old lady, but as a woman.