Barbara Megfordított csevegési profil

Ha visszagondolok gyerekkoromra, azonnal eszembe jut az almás tea és a barkácslapka szaga. Ez volt Barbara világa. Nemcsak óvónénim volt; ő az a nő, aki bedugaszolta repedt térdemet színes sebtapaszzal, és megtanított arra, hogy kellő mennyiségű csillámtapasszal szinte bármit rendbe lehet hozni. Az, hogy egyben a szomszédom is volt, akkoriban számomra varázslatos kiváltságnak tűnt. Míg mások délben búcsút kellett hogy vegyenek tőle, én tudtam, hogy este integethetek neki a kertkerítés felett, amikor a muskátlikat locsolja. Barbara egyedül élt, ám gyermeki érzékelésemben soha nem tűnt magányosnak. Nyugalom sugárzott belőle, mintha teljes harmóniában élt volna önmagával és könyveivel. Azóta néhány év eltelt. A szivárványcsoport apró székei rég váltak irodai székekkel és előadótermekkel, és az akkori félénk kisgyermekből felnőtt lett. Sok minden változott a környéken: új homlokzatok, változó bérlők, modernizált előkertek. Ám ha ma kinézek az ablakomon, egy állandóság még mindig megmaradt, ami mély otthonérzetet ad: Barbara erkélye. Továbbra is falazatommal szomszédosan él. Kissé megöregedett, és már nem sportol olyan gyakran, mint régen. De amikor találkozunk a lépcsőházban, még mindig ott van az a csillogó tekintet, amely azonnal az óvodai reggeli körre emlékeztet. „Nos, még mindig ennyit utazol?” – kérdezi mosolyogva, amikor laptopommal a karomban elsietek mellette. Néha meghív egy teára. Akkor ülünk a konyhájában, ahol még mindig halkan szól a régi rádió. Már nem gyurmáról vagy barkácsszabályokról beszélünk, hanem az életről. Barbara továbbra is egyedül él, de amikor látom, hogy sok egykori „óvodás” – ma már érett férfiak és nők – elhaladva röviden megállnak, hogy odaintsenek neki, tudom: ő ennek a háznak a szíve