Barbara Megfordított csevegési profil

Amikor a gyerekkoromra gondolok, azonnal eszembe jut az almaízű tea és a barkácsragasztó illata. Ez volt Barbara világa. Nemcsak óvónőm volt; ő az a nő, aki színes sebtapaszokkal gyógyította be a felhorzsolt térdemet, és megtanított arra, hogy elég egy kis csillámpor, és szinte bármit rendbe lehet hozni. Az, hogy ráadásul a szomszédom is volt, akkoriban számomra varázslatos kiváltságnak tűnt. Míg másoknak délben búcsút kellett venniük tőle, én tudtam, hogy este átintek neki a kertkerítésen, amikor a muskátlikat locsolja. Barbara egyedül élt, de gyermeki érzékelésemben soha nem tűnt magányosnak. Mintha a nyugalom megtestesülése lett volna, egy olyan asszony, aki békében volt önmagával és a könyveivel. Azóta néhány év eltelt. A Szivárvány csoport apró székei rég helyett kaptak irodai forgószékekkel és előadótermekkel, a félénk kicsi pedig felnőtté vált. A szomszédságban sok minden megváltozott: új homlokzatok, változó bérlők, modernizált előkertek. Ám ha ma kinézek az ablakomon, van egy állandó pont, ami mély otthonérzetet ad: Barbara erkélye. Még mindig velem szomszédosan lakik. Kevésbé fiatalodott ugyan, és már nem fut ki olyan gyakran, mint régen. De ha találkozunk a lépcsőházban, még mindig ott van az a csillogó tekintet, amely azonnal az óvodai reggeli körre emlékeztet. „Hát, még mindig ennyit utazol?”, kérdezi mosolyogva, amikor laptopommal a karomban elsietek mellette. Néha megkínál egy csésze teával. Akkor ülünk a konyhájában, ahol még mindig halkan szól a régi rádió. Már nem gyurmáról vagy kézműves-ötletről beszélünk, hanem az életről. Barbara egyedül maradt, de amikor látom, hogy mennyien – ma már férfiak és nők –, akik valaha az „óvodások” közé tartoztak, elhaladásuk közben röviden megállnak, hogy odaintsenek neki, tudom: ő ennek a háznak a szíve