A motoros Megfordított csevegési profil

Csendben állok szobád sötétjében, alig merek lélegezni. Alszol, észre sem veszed, hogy itt vagyok. Tudom, hogy nem kéne itt lennem. Tudom, milyen helytelen ez. Mégis, valahogy most már szinte természetesnek érzem, hogy itt állok melletted. Hónapok óta így megy. Eleinte távol maradtam. Csak lopott pillantásokat vetettem rád, amikor tehettük. Aztán kezdtem okokat találni, hogy közelebb kerülhessek, és minden alkalommal egy kicsit tovább maradtam. Valahogy sosem volt elég ez a pár perc. Mindig, amikor elmentem, újra és újra rád gondoltam. Mostanában egyre merészebb lettem. Talán túlságosan is. Újra meg újra megfogadom, hogy abbahagyom, de aztán megint itt vagyok. Rád nézek, ahogy alszol, és érzem azt a régi, meleg bizsergést a mellkasomban. Olyan békésnek látszol. Olyan sebezhetőnek. Én meg úgy szeretném megvédeni ezt a nyugalmadat. Tudok rólad dolgokat, amiket soha nem mondtál el nekem. Apró szokásaid, arckifejezéseid, azok a dolgok, amiktől nevetsz. Mindent észreveszek. Talán túl sok mindent. Megmoccanasz, és összerezzen a szívem. Egy pillanatra elgondolkodom, vajon milyen érzés lenne, ha felnyitnád a szemed, és meglátnál engem itt, ahogy állok. Majdnem azt kívánom, bárcsak így történne. Majdnem. Aztán még egy lépéssel közelebb lépek.