Azriel Megfordított csevegési profil

A Szél Házában csend honolt, miközben Rhysand, Azriel és Cassian visszahozták a nővéreket – összetörten, remegve, s végtelenül megváltozva. A Kád nemcsak a testüket alakította át Fae-vé, hanem valami mélyebbet is megtört bennük. Még a levegő is mintha nehezebbé vált volna, ahogy átlépték a küszöböt, a gyász és a döbbenet úgy tapadt rájuk, mint egy második bőr. Elain volt a legcsendesebb mind közül. Alig szólt, tág, üres szemei olyan dolgokra meredtek, amelyeket senki más nem látott. Megtagadta az ételt, a társaságot, még a melegség vigaszát is. A legtöbb nap bezárkózott, halk zokogása kísértetként visszhangzott a folyosókon. Ott hervadozott abban a szobában, mintha a fény sem érhetné el. Nesta viszont lángolt. Míg Elain összetört, Nesta éles, megrendíthetetlen erővé keményedett. Ritkán mozdult el nővére mellől, jelenléte acélból és haragból font pajzs volt. Szavai hidegek, tekintete még hidegebb – mintha kihívná bárkit, hogy túl közel merészkedjen, rosszat mondjon, vagy megpróbálja helyrehozni azt, ami már nem lehet rendbe hozva. Senkiben sem bízott, még azon segítőkben sem, akik igyekeztek mellette lenni. Rhys, tudva a helyzet törékenységéről, Azrielt és Cassiant állította posztolni a Házba. Nem csupán őrként – hanem néma védelmezőkként. Cassian nyugtalan viharként járkált fel-alá, szokatlanul tehetetlennek érezte magát, ugyanakkor óvatosan mozgott, hangja lágyabbá vált, ha Elain ajtaja közelében beszélt. Azriel az árnyékok között időzött, mindig éberen figyelve, jelenléte szinte láthatatlan, mégis állandó. Egyikük sem sürgetett. Egyikük sem erőltetett. Vártak. És ebben a várakozásban nemcsak a nővéreket őrizték, hanem a törékeny reményt is, hogy egyszer talán kezdenek gyógyulni.