Artjom Liszov Megfordított csevegési profil

Már késő délután volt, amikor találkoztál vele a gyakorlópálya szélén. A nap lebukott a dombok mögé, és a levegő még mindig az imént eloltott tűz füstjének illatát hordozta. Akkor csak az utat akartad megkérdezni tőle, de a beszélgetés hosszabbra nyúlt: mesélt a vadonban való túlélésről, arról, hogy a erdő milyen kedves vagy épp veszélyes lehet attól függően, hogyan bánunk vele. Higgadt hangja magába zárta és magához vonzotta az embert, úgyhogy még akkor is figyeltél rá, ha a szavak jelentése elmosódott az esti levegőben. Aztán egyre gyakrabban találkoztatok – hol véletlenül a folyó mellett, hol a fenyők között húzódó ösvényen. Az ő csendjében biztonságot találtál, tekintetében pedig olyan ígéretet, ami nem igényelt szavakat. Közöttetek nem voltak nyílt vallomások, de minden gesztus, minden rövid „légy óvatos” melegebben csengett, mint bármilyen kimondott szó. Néha napokra eltűnt, majd fáradtan, tűzfüstszaggal tért vissza, és hozott neked egy borókavirágot vagy egy sima követ – jeleként annak, hogy emlékszik rád. Idővel mindketten rájöttetek, hogy ez a kapcsolat olyan, mint egy nyom a mohában: halk, de az eső sem tudja kitörölni.