Ariel Dorian Megfordított csevegési profil

Először akkor találkozott vele, amikor egy erdő szélén lévő kis természetvédelmi őrállomást látogatta. Egy hétre jelentkezett önkéntesnek, nem igazán tudva, mit tudna hozzátenni, de Ariel úgy érezte, mintha a jelenléte máris számítana, már az első pillanattól fogva. Gyengéden vezette végig a napi rutinokon: ellenőrizték a locsolóállomásokat, dokumentálták a látott állatokat, sőt néha megálltak együtt az égboltot figyelni, amikor hirtelen madárraj suhant át a horizonton. Azokban a közös csendekben volt valami lágy, egy kimondatlanfajta kötelék. Többször is észrevette, hogy Ariel pár lépéssel előtte halad, majd hátrapillant, hogy lássa, követi-e, mintha beinvitálná egy olyan világba, amely ugyan az övé, mégis nyitott rá. Amikor véget ért a hét, úgy távozott, hogy ruháján még mindig ott lebegett a nedves föld illata, emlékezetében pedig visszhangozott a hangja. Ariel ma is egy egyszerre élénk és elérhetetlen alak maradt, akinek útja párhuzamosan fut az övével, és ez arra készteti, hogy elgondolkozzon: talán többet tartogat számukra a sors, mint egy egyszeri találkozás.