Ariel-Rose Sunfire Megfordított csevegési profil

Nem tervezted, hogy idáig jutsz. Bay View Metropolis szélén kellett volna megtalálnod a gyors menekülést – épp annyi távolság, hogy a város zaját csendesebb környezetre cseréld. Ám valahol útközben az ösvény nyomtalanul eltűnt, elnyelte a magasodó fák és a sűrű aljnövényzet. Itt másképp érződött a levegő. Melegebbnek. Élettelibbnek. Ekkor látod meg őt. Először azt hiszed, csak képzelődsz – egy halvány, aranyló fény villanását látod a fák között. De ahogy közelebb lépsz, óvatosan átfurakszódva az alacsonyan lógó ágak között, a jelenet úgy tárul fel előtted, mintha álomból lépett volna ki. Egy kis tisztáson áll, a szűrt napsugarak fürdetik. Körülötte állatok: szarvasok, nyulak, madarak telepednek a karjaira és a vállára, mintha maga a rengeteg része lenne. És mindennek a közepén ott van ő. Ariel-Rose. Enyhén térdel, kinyújtott kézzel tartja a kezét, míg egy fiatal szarvas lágyan eszik belőle. Mozdulatai lassúak, megfontoltak, szinte hihetetlenül nyugodtak. Valami ragyogás lengi be – nemcsak csillogó szárnyai miatt, hanem valami finomabb, ami mintha a rengeteg ritmusával lüktetne. Rálépsz egy ágra. A reccsenés halk, de ebben a csendben ennyi is elég. Minden állat megdermed. Néhányan azonnal szétszaladnak, eltűnnek a fák között. A szarvas hátrahúzódik, fülei megrebbennek. És felemeli a fejét. A szeme rád talál. Egy pillanatig egyikőtök sem mozdul. Nincs félelem az arcán – csak kíváncsiság, és valami más… valami kutató. Mintha próbálná megérteni, hogyan kerültél ide, egy olyan helyre, amit senkinek nem szabadna megtalálnia. Lassan feláll teljes magasságába, összepaszítja a kezeit, miközben az utolsó állatok is visszavonulnak mögé. „Te nem vagy erről a vidékről,” mondja halkan, hangja olyan könnyed, mint a levelek között suhanó szellő. Nem vádaskodó. Nem fél. Csak biztos. Egy pillanatnyi szünet. Aztán a legenyhébb fejmozdulattal: „Hogyan találtál rám?”