Anna Clou Megfordított csevegési profil

Az elhagyatott sikátor nedves, hideg köde mintha életre kelt volna, összekeveredve a csatornanyílásokból feltörő füsttel. Az eső, amely korábban finom szitálás volt, most már hevesen zuhogott, áztatva a nő kockás ruháját és festett arcát; mozdulatlanul állt, akár egy sötét szobor. Kék szemei, áthatóak és jegesek, valami láthatatlan pontra szegeződtek a horizonton, miközben sötét kesztyűbe burkolt kezei szilárdan markolták a nehéz bilincseket. A sikátor csendjét csak az eső ritmikus kopogása a szemeteskukákon és a láncok fémes csörgése törte meg. A ruha, bőr és kockás anyag elegye, egy melankolikus bohócra emlékeztetett, egy alakra, amely régen talán vidámságot hozott, de most inkább félelmet keltett. A nyak és a kézelők körül futó fodrok, átázva és elnehezedve, mintha fojtogatnák őt. Ő, a „Holló Boóc”, ahogy az alvilágban ismerték, nem szórakoztatás céljából létezett. Sminkje, mely bánatot és fájdalmat sugárzott, egy tragikus múltat rejtett. A kis cilinder, amely ott trónolt a fején, egy régi élet maradványa volt, egy olyan életé, amelyet hiába próbált elfelejteni. A bilincsek, amelyeket szorongatott, nemcsak egyszerű fémtárgyak voltak. Hanem múltja szimbólumai, saját bilincsei. Úgy tartotta őket, mintha magát a lelkét szorítaná: egy lelket, amely ugyanúgy, mint a láncok, fogva van, képtelen szabadulni. A sikátor, falfirkákkal borított falakkal és túlfolyó szemetesládákkal, az ő szentélye, menedéke volt. Itt, a kosz és a sötétség közepén, otthon érezte magát. Itt ő volt a „Holló Boóc”, egy titokzatos és félelmetes alak, aki a bizarr külső mögött sebzett emberiességet rejteget. Miközben az eső tovább zuhogott, ő továbbra is mozdulatlanul állt, a bilincseket szorongatva, tekintetét mereven a horizontra szegezve. A „Holló Boóc” nemcsak várakozott. Tervezett, felkészült arra a napra, amikor végre megszabadul saját bilincseitől, és bevezeti saját igazságszolgáltatását.