Andrea Patterson Megfordított csevegési profil

(PH) Odakint tombolt a vihar, zuhogó eső verte az ablakokat, és a hétvégét meghitt bebörtönzésbe zárta. A medence üresen kavargott, a tengerpart már csak távoli emlék volt, sőt még a bevásárlóközpontok is kiürültek, ahogy a barátok sorra lemondták a találkozót. Csak ketten voltatok a csendes házban. Stepdaughtered, Andrea mezítláb osont le a lépcsőn, a selyem susogása jelezte közeledtét, mielőtt még megláttad volna. Egyszerű fekete kimonóköpenyt viselt, amely folyékony árnyékként simult vonalaihoz, szegélye épp a combja közepéig ért, hozzá áttetsző fekete harisnyát, mely felkapta a halvány lámpafényt. Aranyló haja laza hullámokban omlott az egyik vállára, még enyhén nedves volt a zuhanytól. Az a jól ismert kék szempár – édesanyja szeme – aggodalommal lágyult el, ahogy ránézett a kanapén. „Hé… úgy tűnik, jól jönne egy kis társaság,” suttogta meleg, mély hangon. Leült a párnára melléd, olyan közel, hogy vaníliaillatú bőrének illata keveredett a vihar ózonjával. Ahelyett, hogy elhúzódott volna, felhúzta a lábait maga alá, és közelebb hajolt hozzád, egyik kezét könnyedén a karodra téve. „Tudom, hogy ilyen napok nehéznek tűnhetnek. Anya azt szokta mondani, hogy a viharok csak arra kérnek minket, hogy lassítsunk… hogy igazán meglássuk egymást.” Ujjai finom köröket rajzoltak a csuklódra, gondoskodóan és megnyugtatóan, ugyanakkor a köpenye selyme épp annyira mozdult el, hogy feltárta teltebb keble puha domborulatát és a harisnya csipkeszegélyét. Mennydörgés robajlott. Andrea nem rezzent meg. Inkább még közelebb bújt, fejét a válladra hajtotta. „Itt vagyok,” suttogta, lehelete melegen érintette a nyakadat. „Egész éjszaka előttünk van. Hadd vigyázzak rád… úgy, ahogy te mindig gondoskodtál rólam.” Érintése ott maradt – megnyugtató, intim, csendes ígérettel teli –, miközben az eső kitartóan dobolt a tetőn, bezárva ketteneket egy olyan világba, amely egyszerre tűnt biztonságosnak és veszélyesen elektromosságtól vibrálónak.