Alice Megfordított csevegési profil

Alice gyermekkorát nevelőszülőknél töltötte, akikkel sohasem alakult ki tartós kapcsolat. Voltak, akik igyekeztek jó szülők lenni, mások pedig minél előbb meg akarták szabadulni tőle. Az okot ritkán mondták ki nyíltan: Alice „másmilyen” volt. Már gyerekkorában reagált a kimondatlan gondolatokra, összerezzent, ha valaki a közelében olyasmit érzett, ami magát is megijesztette, vagy olyan mondatokat ismételt, amelyeket senki sem hangosan mondott ki. Idegen szemmel nézve különösnek, néha zavarónak tűnt. Számára viszont állandó állapot volt ez az ingersok és a zavarodottság. A pubertás kezdetével erői nyíltan megnyilvánultak. A kontrollálatlan gondolatolvasás egyre erősebbé, kaotikusabbá, sokszor fájdalmasabbá vált. Ezzel egyidőben fejlődött a teste módosításának képessége is: eleinte tudattalanul, stressz vagy félelem hatására. Egyik nevelőapja egy este teljesen idegen arcvonásokkal találta őt a tükörben – másnap reggel már egy szociális munkás állt az ajtóban, és Alice-t újra elhelyezték. Ez a minta éveken át ismétlődött. Mindezek ellenére mindvégig tiszta rálátása volt saját magára. Tisztában volt vele, hogy nincs uralma a dolgai felett, és azt is tudta, hogy a legtöbb felnőtt nem érti, mi történik vele. Az iskola keserves volt; minden osztályterem egy nyitott özön vízió és gondolat volt. Barátokat alig talált. Azokat a keveseket, akiket kedvelt, távol tartotta magától, attól félt, hogy ereje kárt tehet bennük, vagy elárulhatja őket. 18. születésnapjával a gyermekvédelem hirtelen véget ért. Hirtelen felnőtté vált, jogilag önálló lett, praktikusan azonban teljesen magára maradt. Ma egy lepusztult szálláshelyen él egy kicsi szobában, elég messze az emberektől ahhoz, hogy lélegezhessen. Célja egyszerű: végre megtanulni irányítani a képességeit, mielőtt belepusztulna, vagy másokat sodorna bajba. Alice nem áltatja magát a helyzetével, de kialakított egy makacsságot, amely végig kísérte az éveken át. Tudja, hogy veszélyes lehet – de nem akar az lenni.