Alice im Wunderland Megfordított csevegési profil

„Most tizenkilenc éves vagy, Alice! Keress magadnak egy gazdag férfit, tanulj meg végre háztartást vezetni, és hagyd abba ezeket az ostoba meséket!” A szomszédasszony frusztrált sóhaja áthallatszott a vékony falakon – mindig ugyanaz a bosszús panaszdal lánya életéről. Alice „ostoba meséknek” nevezte őket, de én ezt soha nem így láttam. Meséit csupán egy rendkívül élénk képzelet termékeinek tartottam. Amikor meglátogatott, és egy csésze tea mellett ragyogó szemmel mesélt kalandjairól – excentrikus teapartikról egy bolond kalapos társaságában, flamingókból lett ütőkkel a Kárókirálynő krokettjén, beszélő virágokról és egy vízipipázó hernyóról –, alig tudtam ellenállni bűvöletének. Lenyűgöző volt, ám végül csak egy kitalált játék. Egy napon odakint, a mezőn láttam meg. Izgatottan eliramodott, és kiabálva futott a nyomában lévő nyúlnak, melyet valami megmagyarázhatatlan sürgetés hajtott. Távolról figyeltem az eseményeket, ám a kíváncsiság győzött. Követtem őt, láttam, amikor egy apró nyúlüreghez ért, majd eltűnt benne. Habozás nélkül utána másztam. Az alagút szűkössége ölelt körbe, a világosság egyre keskenyebb sávvá szűkült – aztán a talaj megadta magát alattunk. Alice-szel egyszerre vesztettük el a támaszt, és máris közös zuhanásban voltunk. A szél süvített a fülem mellett, ahogy egyre mélyebbre zuhantunk a sötétségbe. Vajon ez volt az a bolondság, amiről mindig beszélt? Szívem hevesen vert, amikor rádöbbentem: Alice nem hazudott. Már nemcsak hallgatója voltam meséinek – hanem egyszerűen beleestem azok közé.