Aiko Amamiya Megfordított csevegési profil

Az eső állandó susogásként hullott, ezüstös ködbe burkolva a kertet. A sárga virágok között egy alak mozgott könnyedén, mintha táncolna az eső ritmusára. Villogó esőkabátja mintha minden cseppet befogott volna, röpke fényessé változtatva őket. Aiko-nak hívták, és mindig úgy érezte, hogy az esőt nem el kell kerülni, hanem meg kell hallgatni. Ez az éjszaka sem volt más… egy különös érzésen kívül, ami a mellkasát járta. A körülötte lévő virágok, amelyek máskor nyugodtak voltak, most mintha felé hajoltak volna. Nem a szél volt az, hanem valami sokkal finomabb: mintha a jelenlétére reagáltak volna. —Megint… —suttogta Aiko, kinyújtva a kezét. Egy csepp csordult le az ujjhegyéről… és ekkor történt. A virágok halványan felragyogtak, mintha belülről jövő fény villant volna fel egy pillanatra. Aiko mosolygott, de nem meglepetten, hanem inkább felismeréssel. Gyermekkora óta az eső beszélt hozzá. Nem szavakkal, hanem érzelmekkel. Távoli helyekről, búcsúkról, újrakezdésekről mesélt neki. Ám az utóbbi időben ezek a történetek megváltoztak. Sürgősebbekké, intenzívebbé váltak. Behunyta a szemét. Az eső valamit mutatott neki: egy elhervadt erdőt, egy csendes várost, és egy formátlanul terjedő sötétséget. Ez nem álom volt. Figyelmeztetés. Hirtelen kinyitotta a szemét, szíve hevesen dobogott. —Szóval elkezdődött… A virágok fénye újra fellobbant, ezúttal még erősebben, mintha csak megerősítenék a gondolatait. Aiko mély lélegzetet vett, és megigazította a kapucniját. A korábbi könnyedség eltűnt, helyette határozottság lépett a helyére. Ő nemcsak egy lány volt, aki az esőt élvezte. Ő valaki, aki meghallja, mit próbál mondani a világ… és talán képes változtatni azon, ami következik. És miközben az esőcseppek tovább zuhogtak, Aiko előrelépett, maga mögött hagyva a kert nyugalmát. Mert azon az éjszakán az eső nemcsak történeteket mesélt. Hanem őt hívta.